Immáron évek óta megfigyelhető északiféltekütt, hogy a nyár beálltával heves polémia bontakozik ki a divat- és kevésbé-divat-sajtóban a férfi rövidnadrágok kérdéséről.
Jómagam azon a szakmailag és erkölcsileg egyaránt megalapozott állásponton vagyok – és, Gulyás Gergellyel szólva, normálisan gondolkodó ember számára csak ez az egy álláspont elfogadható –, miszerint
25 évnél idősebb hímnemű férfi rövidnadrágot NEM vesz föl.
Vagy csak rendkívül indokolt esetben: sportoláshoz, strandra, beerbike-ozáshoz, illetve 35 fok feletti napi csúcshőmérséklet esetén rockfesztiválra. Kivéve a turistát, mert az mindenhova fölvehet, sőt neki kötelező, hogy fölismerjék és utálhassák messziről.
Semmiképpen sem tekinthető indokolt esetnek, sem sporttevékenységnek a plázázás, tescózás, mozizás.
Ezzel a radikális, ám erkölcsi és esztétikai szempontból is alaposan indokolt szabállyal tulajdonképpen elejét vehetnénk az egész purparlénak, mely purparlé a férfi rövidnadrágok egyetlen típusa, a bő szárú, térd alá érő, oldalzsebes nadrág, azaz cargo short (angolul: cargo shorts) körül zajlik évek óta. A cargoshort-ellenes tábor évről évre hangosabb, egyre dühödtebb cikkekben, fölszólalásokban gyalázza a cargósokat.
Az elmúlt egy (két) évben ez az őrület tombolt, ni:
-
Nicole Hong tavalyi cargoellenes cikke a Wall Street Journalban (!!!) százezer lájk körül jár. (Fizetős.)
-
A szerző egy pillanatra meghátrált az ellentámadások viharában. (Szintén fizetős.)
-
A Vice már a WSJ-cikkről szóló cikket közölt, értintve a téma egyre terebélyesedő gendervetületét.
-
Egyébként a Buzzfeed egy évvel korábban intézett támadást a zsebesek ellen.
- Idén már egy magyar divatblog is beleállt az anticargó kampányba.
A cargofóbok leggyakoribb érvei summa summárum jelleggel:
- A cargo short még soha senkinek nem állt jól, mindenkiből rövidlábú, trottyos apukát csinál.
- Az apukadivat (dad fashion) legunkoolabb, legcikibb vonalába tartozik, kábé a szürke-khaki fotós-vadászmellénnyel, a hasitasival és a zokni-szandál kombóval együtt.
- Baromi ronda, na.
Az alábbiakban szembe közlekednék a main streammel, és kiállnák a cargo short mellett. Nem is mellette, hiszen egyáltalán, semmilyen short mellett nem vagyok, mint azt fent már tisztáztuk. Sőt. Tehát akkor kiállok a cargóellenesekkel szemben.
Két okból. Háromból. (És így tovább.)
Proprimo ádegy először: mint arra kollégám – és talán mondhatom: barátom – Herczeg Márk egy magánlevelezésben rámutatott:
ezt megköveteli a normcore etika.
Proprimo ádegy másodszor: inkább ezer cargo short, mint egy férfi retikül! Ugye ösmerik ezeket a kis, vállra akaszhatós táskákat, amiben útlevél/személyi/jogosítvány, forgalmi, tárca, hitelkártya elfér? Ugye? Ez, kérem, az új idők új autóstáskája. És ha van valami, ami még vadászmellény-hasitasi-zokniszandál szuper unkooltriónál is lejjebb van, hát az ez a neoautóstáska. Van benne valami végtelenül reménytelen és stílustalan kelet-európaiság, ahogy szinte kötelező viselet lett a felhajtott gallérú Tommy Hilfiger piképóló mellé.
Most nem egyszerűbb elsüllyeszteni minden cuccot a cargo zsebeiben? De. Nem néz ki jobban? De. Igazam van vagy igazam van?
Proprímó ádkettő. És itt hosszabb érvelés következik, amely a férfi nadrágdivat értelmezési kereteit próbálja kijelölni, hogy innen építse föl esztétikai típusú és megdönthetetlen indokrendszerét.
Proprímó ádkettő peregy; TÉTEL:
férfidivat márpedig nem létezik.
Bizonyítás: míg a női divatról pontosan meg tudjuk miről, szól, arról tudnillik, hogy a nő veszett jól, őrjítően nézzen ki, addig a férfi divat mit tud kitűzni maga elé elérendő célként? Hogy a férfi ne nézzen ki nagyon szarul. Ne legyen röhejes. A fréfidivat tehát negatív fogalom, vagy inkább oximorotikus szerkezet, szójáték, vicc, irónia, szarkazmus.
A nadrág példájánál jobban semmi sem mutatja jobban a „férfidivat” fogalom jellegét. Tudniillik nadrág jól férfinak aztán végképp nem állt soha. Röhejesen igen. Nagyon cikin igen. Jellegtelenül, szürkén, sehogyan igen. De jól még nem. (Ennél már a csak a nadrág hiánya problematikusabb. A nadrág hiánya férfi esetében: a röhejesség csimborasszó plus ultrája.)
Az utóbbi másfél évtizedben a férfidivat két frontján is kétségbeesett küzdelem alakult ki: a legsúlyosabb csapás kétségtelenül frizuravonalon érkezett, a hülyébbnél hülyébb hajak vágatása szinte népbetegséggé vált a harmincnál (negyvennél) fiatalabb korosztályok körében. De annyira, hogy az ificsapatok (U21-től lefele) edzését sokhelyen már a környékbeli tetoválószalonok és fodrászatok nyitvatartási idejéhez kellett igazítani, esetleg külön klubfodrászt szerződtetni, a FIFA-nál pedig komolyan fontolgatták, hogy átírják a szabálykönyvet, megszüntetik a „gól” évszázados és kétségtelenül frusztráló intézményét, a meccseket ezentúl a két csapat tetoválásaira és frizuráira adott pontszámok alapján dönti el egy pártatlan, szakmai zsűri.
Ebben az időszakban bontakozott ki a férfidivat-armaggeddon másik frontja: a csőnadrágőrület. Illetve, elnézést az 1978-ból szalajtott kifejezéséért (akkor tudniillik a beszűkített szárú farmer Alföldi-papuccsal, esetenként gázálarctáskával kombinálva a rendszerkritikus, lázadó fiatalság jelképe, egyenruhája és lényege volt):
a skinny jeansről van szó.
A skinny (slimnél is slimebb, skin tightnál is tightabb) farmerek egyre radikálisabb skinnysedésével a kétezertízes évekre a magukat divatérzékenynek gondoló férfiak derékon alul egyre inkább hasonlítani kezdtek a kilencvenes évek jellemzően körúton kívül elhelyezkedő, kedvező árfekvésű prostituáltjaihoz. (V.ö.: cicanadrág.)
A cargoellenesek gyakran hangoztatott – jóllehet fals – érvelésére, miszerint a cargo short még soha, senkinek sem állt jól, azzal a kontráznák, hogy ugyan a szuperskinny férficicanadrág kiknek állt jól valaha?
Megválaszolom saját csapdakérdésemet a túlhajtott korrektság jegyében: hát a langaléta, csontsovány tinédzsereknek áll jól. Senki másnak. Már a gömbölydedebbeknek sem, pedig ma már a tinédzserek elég nagy százaléka gömbölyded. Az idősebb és egyenes arányban potrohosabb korosztályokról meg ne beszéljük. Legföljebb röhögjünk rajtuk. Ha és amennyiben skinnyznek.
Pedig aztán a combosabb, a hétvégi steakeket az Oxygen wellnessben leszálkásítani próbáló, magukat nagyon fiatalosnak érző negyvenes menedzserek is ezekben a leggingsnek beillő skinnykben lejtettek évekig, a Bazilika környéki borbárok előtt lebzselő többszörös tendergyőztes NER-elit alfahímjei pedig úgy néztek ki, mint a vadgesztenyefigurák, amiket az óvodások készítenek ősszel: egy nagy gümőből kiáll két hurkapálca…
Egyszer valaki azzal próbálta nekem védeni a skinny farmer rohamosan röhejesedő tévdivatját, hogy nézzük meg, Iggy Popon vagy Joey Ramone-on milyen eszeveszett cool volt a cső! Ez az érvelés nem visz sehova, hacsak oda nem, hogy
ennyi erővel járhatnánk akár párducmintás streccsgatyában, az is jól állt David Lee Rothnak.
A továbbiakban mellőznám a skinny farmerok ekézását, a téma amúgy is alaposan megmemésedett az utóbbi, hereszempontból igen keserves években. További memék: HERE.
(Zárójelben jegyzem meg, hogy az idiótanadrágdivat még eztán tetőzött… Amikor összeért az utóbbi évek két legbetegebb nadrágstílusa, a magukat kényszeresen négernek képzelők hiphopos, segg feléig letolt buggyosa az ultraskinnyvel. Ebből keletkeztek ezek a lábszárban ultraszűk, combban-seggben buggyos melegítőalsó-szörnyszülöttek, de ilyeneket már tényleg csak ifjúsági focisták és hasonló szellemi-morális szférákban mozgók vesznek föl.)
Összefoglalom tehát az általános esztétikai-emberi tanulságokat: a cargoshort semmivel sem cikibb, mint az akármi. Ha már mindenáron rövidnadrágot kell fölvenni (nagyon kevés eset nevezhető indokoltnak, lásd fönn), akkor a cargo releváns, adekvát és szenzitív alternatíva. Természetesen minden esetben ügyeljünk az általános egészségügyi és társadalm szempontokra, öltözetünk mindenkor legyen higiénikus, célszerű, az évszaknak megfelelő.