Bobafett: Logikai feketelyukba húzni a gonoszságaikat

„Cigit kértek?... Nem? ...egyszercsak jött egy ilyen üzenet, hogy lenne egy ilyen buli, és... mondta az a Belga együttes, hogy szeretnék, hogy mi menjünk... az ő szülinapjukra, hogy húsz éves lesz az a csapat. Én hallottam az ő első számaikat, az az oviba vagy mi, meg a Nemzeti hiphopot, ja... jók... aztán nem hallottam... De nagyon okos gyerekek. Nem? Én nem ismerem őket... Te ismered? Nagyon jó, okosok... ők. Én nem vagyok okos, de ők...” – fejtegeti Boba Laci kissé töredékes stílusában, hogy most huszadikán a Belga előtt lép föl a Parkban. Aztán megy vissza dolgozni, valahova Nyugatra, ő sem tudja még pontosan hová, Kaliforniába szeretne, ahol valami ismerősei kannabisztermesztéshez szükséges eszközöket árulnak nagyban, ott lehetne raktáros, de még nem tudja, hogy Jancsikát, a tacskót magával-e tudja-e vinni, mert egyetlen percet sem lehetnek külön, ezt megfogadta, szó sem lehet karanténról vagy külön utazásról, ha nem jön össze, akkor lehet, hogy visszamegy Spanyolországba, ott van egy tuti foglalt háza, ahonnét látni a tengert, vagy Bristolba, mert az volt Európa zöld fővárosa, és Jancsika nagyon szereti a parkokat, meg nyugi van, és kilencvenes évek, triphop, de hívja Londonba is egy vietnami szakács, akivel már dolgozott együtt egy évig, krumplipucolás, mosogatás, rizseszsákpakolás, van pénz és és kaja is, sovány húsok Jancsika tacskónak, sztékek a hajléktalanoknak, ahogy a Kotorék szeretet 2-ben is meséli.

Bobafettet egy kezemen meg tudom számolni.  A harmadik olyan produkció, ami után azt tudom érezni, hogy a magyar rapnek (vagy hiphopnak vagy ki tudja, minek) mégis van valami értelme. A másik kettő - az egykori IMMC és az éppen húszéves Belga - inkább csak vicc, paródia, ami tök rendben van, bevált, tisztességes menekülőútvonal ez a magyar popzenében, a Bizottságtól a Beatricéig, sőt, vannak, akik szerint magyarul nem is lehet komoly rockandrollt csinálni, csak valami viccet.

Bobafett Laci sem veszi túl komolyan magát, egyébként, és megvannak a poénjai, de mégsem az önirónia a rapjének rugója. Hanem: a történetek. A magyar pop legjobb storytellere: leül, és elmeséli az életét, van alatta valami ritmus. Amennyire akadnak a mondatai, amennyire töredékes, ha csak úgy, zene nélkül, egy asztalnál beszél, olyan folyékony, szellemes és könnyed a meséje, ha megírja előre, és valami ritmusra elszavalja. Legnagyobb találmánya a nyírségi rappelés. Hogy rendes szabolcsi tájszólásban nyomja, olyan ízzel és természetességgel, hogy azonnal kéne neki valami pro urbe vagy pro Szabolcs díjat adni ezért. Már ez is kiemeli a magyar rapmezőnyből, ahol a nagy többség valami amerikai hangsúlyszerkezetbe próbálja törni szegény, reménytelenül tőhangsúlyos magyar nyelvet, ebből lesznek aztán a kegyetlen ganxstazolizmusok. Vagy ne beszéljünk a nyelvművészkomplexusban szenvedő slammerek szószoborlási kísérleteiről, amikből kínosabbnál kínosabb, bugyutánál bugyutább mondókák születnek.

Boba, a fett csak mesél, egylevegővel, néha a rím se nagyon jön ki, néha hagyja is a francba (még gyakrabban is hagyhatná), ha valami béna, akkor béna, a bénasága is természetes, megrántja a vállát, béna vagyok, mesél tovább, és a történetei annyira valódiak és erősek, hogy az a bénaság simán belefér. Odaül a gép elé, lenyom egy gombot, és elmondja, hogyan fogadott örökbe egy tacskót Cibakházán. Valódi a sztori, és benne minden valódi, minden szó, meg az érzelmek, a teniszlabda, a kutyaszar. Aztán egyszercsak jön egy fordulat, egy rím, egy szócsavarás, valami ijesztően pontos, megvilágosító erejű nyelvi elem, amitől az egész emelkedni kezd.

Ez a rém egyszerű szabolcsi punk, aki a hajléktalanság szélén, függőségek között tántorogva, alkalmi melósként Európa gazdag metropoliszainak peremén gürizve, londoni konyhákon mosogatva tengeti az életét egy tizenhét centiméter magas tacskóval – olyan tündöklően tehetséges... micsoda is? író? költő? rapper? Mesélő.

„Nem vagy én ilyen izé, rappes, én hácés vagyok” – szokta mondani, ha meggyanúsítják ilyesmivel. Az Angliában küszködő kelet-európai bevándorlók életéről a Nem van takarékon a kotorék szeretet 2 például többet mond el, mint a teljes magyar sajtó, irodalom és filmművészet tizenöt év alatt. És semmi dickenskedés, semmi túldráma, csak ahogy van, halál egyszerűen.

„Itt már mindenki Petőfi Sándor” – gunyolódgat a tizenmillió megtekintéses új generáció, Boba két földije, Lil G és Nemazalány az állami tévében fröccsöntött kokárdát pilvakeroló kollégákon, de igazából nincs itten egy Petőfi Sándor sem, hanem csak sok-sok Szabolcska Mihály, ha mégis egy Petőfit kellene kinevezni, akkor Bobát nevezném, de ő meg már Móricz Zsigmond.

Bobafett most lemezt készített – igazi lemezt, fekete korongot és CD-t. Pedig nem is akart. A Kotorszky című album tulajdonképpen véletlen baleset: Para-Kovács Imre beszélte rá a számait már évek óta csak Youtube-on publikáló Bobát, hogy legyen már egy rendes albuma. A legvégső érv pedig az volt, hogy a Trottel Records vállalta a kiadást, ugyanaz a kiadó, amely a kilencvenes évek elején a Leukémia nevű hardcorezenekar két lemezét is megjelentette. (Az 1993-as Közel a fejhajlítógéphez – zárójelen belüli zárójel: minden idők legjobb magyar punk/HC-lemeze - egyébként nemrég bakeliten is megjelent).

Bobafett számára pedig a Leukémia szent. Főhősünk hajlamos az ilyen függőségekre: a Leukémia-addikció évtizedek óta tart, legújabb érzelmi függősége viszont egy ötéves  négylábúhoz köti: Jancsika, a tacskó történetét illetve közös életüket Bobafett már két számban is megörökítette, és készül a harmadik - az előző kettőhöz hasonlóan - grandiózus Jancsika-szám is. És természetesen az új album címe is a kotorékeb állengyel becenevéből jön: Janek Kotorszky. Jancsika terápiás kutya: „emotional support dog”, mondja, tényleg az a javából. Mindig figyelni kel rá, mindig gondoskodni kell róla, azóta nincsen ám olyan bebaszás, hogy másnap szedik össze a haverok a kapualjból, meg a rendőrökkel is vigyázni kell, mert régebben azért elő-előfordult, hogy az őrszobán kellett tölteni az éjszakát, most Jancsika mellett ilyesmikről szó sem lehet. Három éve élnek így együtt.

Bobafett popzeneileg releváns élettörténetét a Múltcore című számban meséli el, illetve bővebben ebben az interjúban, amit 2009-ben készített a még épeszű Origónak Pálinkás Szűcs Róbert. Ez a sztori 2008-ig, amikor Bobafett barátjával, Bobakrome-mal összerakott egy lemeznyi anyagot a kilencvenöt-hat óta tartó nyugat-európai vándolások alatt írt szövegekből, és azzal be is robbant a budapesti undergoundba. (Korábban csak Nyíregyházán, helyi szinten ismert hc-rapper volt a G.O.D. nevű duó tagjaként.)

Bobakrome azóta nincs már, „jobbokos lett, ilyen magyar vagyok nem turista”, mondja, de aztán elhallgat, hagyjuk ezt, érezhetően fáj neki a dolog, a válás. Bobafett pedig épp ellenkező irányba indult, amin nehéz csodálkozni: évtizedek óta a bevándorlók életét éli, muszlimokkal, feketékkel és kelet-európai sorstársakkal melózik, eszik, alszik. A hazai migrózáson csúnyán kis is akadt.  Jegyezzük meg, politikus rapjai és youtube-os rantjei nem tartoznak a sikerültebb alkotásai közé. Talán sok az indulat, az ideg.

„Áh, mindig ezen kattogok, tiszta ideg vagyok. Ezen kattogok mindig, hogy próbálom logikai feketelyukba behúzni az ő Echotévés szarukat... Dehát fölösleges. Csak idegesít... Annak a logikáját keresem, hogy hogyan lehetne minél egyszerűbb szavakkal logikai feketelyukba húzni az ő gonoszságukat... Nekem senkivel soha nem volt bajom, soha semmi bajom... Nem értem, miről beszélnek ezek, hallod? Azt se tudják, miről van szó. Nagyon idegesít. Nagyon idegesít” – magyarázza Bobafett a városligeti kocsmában. Elmeséli még Sadi, az amszterdami afgán takarító történetét, akinél sokáig lakott.

Bobafett Laci ott, a városligeti kocsmaasztalnál még vagy másfél órán át mesél, most zene nélkül, és azért nekem, mert valahol kiszúrta, hogy én is Leukémia-rajongó vagyok, és ő csak Leukémia-rajongóval akart beszélni. Meséli, hogyan volt illegális krupié Izraelben, hogyan ment Jeruzsálembe sörözni csehszlovák jégkorongosokkal, milyen volt meló a spanyol kábelgyár selejtosztályán, az amszterdami riksázás, milyen Bristol, Európa zöld fővárosa (ezt, a zöldfővárosságot többször említi), és hogy Nyíregyházára már nem tud hazamenni, így került Veszprémbe, aztán Debrecen mellé, egy negyven rugós szobába, de már kész a lemez, egy-két koncert, inkább csak punkfesztiválokra megy, meg most, huszadikán, a Belga előtt, de inkább csak a haverokkal, punkokkal pörög, mert idegesíti itt sokminden, mint jancsikát Botos kolléga fényképezőgépe. Menne már vissza, Nyugatra melózni.

„Máshol nem kell vigyázni, máshol nyugodtabb vagy. Nem akarok itt lenni, nem akarok itt lenni, na... Nagyon idegesít. A rendőrök is, ha odajönnek, nem tudok velük úgy beszélni, hogy ők azt nem vegyék sértésnek. Nem kell ez, na, nem akarunk itt lenni.”

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.